A szakma már beköltözött az Alba Arénába - VIII. Szakmai Nap

Az egész napos konferencia színvonala méltó volt a vadonatúj csarnokhoz.
Minden tekintetben birtokba veszi az ország legújabb sportcsarnokát a jégkorong: mielőtt az Alba Aréna pénteken megnyitna a Magyarország–Norvégia férfi felnőtt válogatott-mérkőzéssel, a Jégkorong Módszertani Központ az új létesítményben rendezte meg sorrendben a VIII. Szakmai Napját.
Ezúttal is szaktekintélyek sora vonult fel: miután Sáfár Sándor, a Nemzeti Sportügynökség (NSÜ) Kiemelt Sportakadémiák és Sportszervezetek Igazgatóságának vezetője megtartotta a nyitó beszédét,

Martin Dahlin később Arany Máté, illetve a FEHA19 játékosainak közreműködésével bemutató edzést is tartott a vadonatúj létesítmény jegén.

Átalakul a finanszírozás Sáfár Sándor a látványsportágak akadémiai rendszerének áttekintésével kezdte megnyitóját, kiemelve, hogy eddig a legtöbben négy éves ciklusokra bontva tervezték működésüket, ám ez változóban van. Az
állam immáron határozatlan idejű szerződéseket köt a kiemelt akadémiákkal, és a hatékonyságra, a produktivitásra helyezi a hangsúlyt. Ennek keretében a már az NSÜ alá vont Labdarúgó Módszertani Központ után kosárlabdában és kézilabdában is megvalósult az új finanszírozási modell, amely szerint a támogatásnak csak 70 százaléka érkezik meg biztosan, a maradék 30 százalékot akkor utalják, ha a sportszervezet megfelel a szakmai vállalásoknak. „Egy idő után egyértelműen meg kell jelennie a mérhető eredményeknek, ezért tereljük ebbe az irányba a sportágakat, és jégkorongban is ezt szeretnénk érvényesíteni” – mondta Sáfár Sándor, előrebocsátva, hogy teljes körű auditra és ellenőrzésekre lehet számítani egy több mint 800 pontos indikátorrendszer mentén.

Norvégiának is kellenének NHL-esek
Az első jégkorong-specifikus előadás során Pär Johansson a Dallas Stars, illetve a Norvég Jégkorongszövetség játékosfejlesztési koncepcióit mutatta be és hasonlította össze. Elmondta, hogy a Dallasnál a draft jelöli ki a játékosok alsó korhatárát, tehát 18 körül kerül a Stars szakembereinek kezébe a játékos – és ugyanígy az ifi és a junior határától vonják mentorálás alá a kiszemelt norvég játékosokat is. Kérdésre felelve kifejtette, hogy ha hamarabb, például a serdülőévek elején kezdenék kiszűrni a legjobbakat, akkor a később érőket elveszíthetnék, és már középtávon érezhetően csökkenne a merítés, amit Norvégia közepes méretű hokinemzetként nem engedhet meg magának. Kitért arra is, hogy az országon belüli sportághierarchián szinte lehetetlen változtatni, így Norvégiában sem tudnak a labdarúgástól vagy a kézilabdától elszipkázni fiatal sportolókat – őket a hokiban kell „megalkotni”. A norvég fejlesztési modellnek része az is, hogy ha megtalálták a legtehetségesebb játékosokat, egyben legjobb embereket, akkor őket az edzés és mentorálás révén igyekszenek eljuttatni magasabb hokikultúrába, és végső soron az NHL-be, hogy ezáltal növelhessék a köz érdeklődését a sportág iránt,   majd ennek révén szélesíthessék a bázist. A norvég szövetség távlatos terve, hogy a 2030-as téli olimpiára kijusson a férfiválogatott, sőt, bekerüljön a negyeddöntőbe – ehhez igazítják a 2022-ben kezdett programot. Bemutatta a mentorálás néhány konkrét lépését, kezdve azzal, hogy először a családot ismerik meg, és csak utána a játékosokat, így a szülőknek is világos lesz, milyen keretrendszerben dolgozik a gyermekük. Szerinte nem képezheti vita tárgyát, hogy kifogástalan fizikai állapotban kell lennie a sportolónak, ezek után jöhetnek a megfelelő emberi tulajdonságok és a munkamorál, majd a jégkorong- és taktikai érzék, végül a veleszületett és tanult készségek. Hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a mentor és a mentorált kommunikáljon egymással, ne csak másodpercekre, egy-két percre nyúló összefoglalót nézzenek általában és az adott játékosról, hanem teljes cseréket, kiemelve azon tényezőket is, amik kevésbé látványosak – ezáltal kimaradnának az összefoglalóból – mégis elengedhetetlen részét képezik egy jó meccsteljesítménynek. Kérdésre válaszolva levezette azt is, hogy mi tart sikernek? Szerinte ha egy sportág nagy és népszerű az adott országban és jó az aktuális eresztés a játékosokból, akkor a sikervágy és az elvárás azonnali. Ellenben egy kisebb sportág nem várhat ilyesmit, muszáj alkalmazkodnia, máskülönben lead az igényeiből, például megtart a keretben egy rossz személyt („bad apple”-t), mert a képességére szükség volna, mégsem fog segíteni, hosszú távon pedig kifejezetten káros, mert aláássa a rendszerszintű fejlődést. „Néha kell kemény döntéseket hozni az előrelépés érdekében” – összegzett Pär Johansson, megjegyezve, hogy a jelenleg Magyarországon tartózkodó norvég keretben is van olyan játékos, akinek képességei
alapján helye lenne a csapatban, ám emberi hiányosságok miatt nem fog játszani az Alba Aréna avatóján.

Mik a hasonló nehézségek az egyetemen, illetve a jégpályán?
Kiss Csaba már a generációs kérdéseket kezdte boncolgatni a hazai felsőoktatásban tapasztalható nehézségeket elemezve – összekötve a sportbeli utánpótlás-képzés hasonló nehézségeivel. Leszögezte, hogy már a „hallgató” minősítés is régi idők mintáját tükrözi, hiszen azt sugallja, hogy a diák/utánpótlás-sportoló akkor jó, ha csendben figyel, noha a mai fiatal generációk teljesen másképp viselkednek. Ide tartozik, hogy az egykor ingergazdagnak vélt tanóra már kifejezetten ingerszegénynek érződhet, hogy csökkent a figyelmi idő, a koncentráció-képesség, sokkal nagyobb lett a súlya a pozitív üzeneteknek, a megerősítésnek. Megjegyezte, a Corvinusra nagyon magas felvételi pontszámokkal kerülnek be az egyetemisták, tehát ők magasabb bázisról indulnak, mégis érzékelhetőek generációs változások, amihez alkalmazkodniuk kell az oktatóknak – ez pedig iránymutatás az edzőknek is.
Elmesélte, hogy az egyetemi modellváltás keretében átalakult az ösztöndíj-rendszer, ezáltal az alsó 20 százalék kiesik a juttatásból, ami megváltoztatta a siker megítélését. Most ugyanis versengő lett a környezet, noha korábban inkább önmagához mérte a fejlődését a diák. 

Digitális szünet az edzés közepén?
Innen vette fel a fonalat Steigervald Krisztián. Rávilágított annak érdekességére, hogy mindannyian az adott korunkat tartjuk a megfelelőnek, a normálisnak – a fiatalabb és az idősebb egyaránt „fura”. Részletesen bemutatta, miként változott meg a nyolcvanas-kilencvenes években az addigi hierarchikus családmodellből fakadó nevelési-oktatási rendszer, amely helyett immár a demokratikus berendezkedés a
jellemző, sőt, a szülők olykor nemcsak maguk mellé, hanem fölé is helyezik a gyermeküket, aki aztán ugyanezt a szülőtípust keresi az edzésen is – és homlokegyenest mással találkozik. „Nem moralizálni kell, hanem elfogadni, hogy a többség digitális gyermekkorban nőtt fel. Ez átalakítja az idegrendszert, az agyműködést” – folytatta, és ezen motívumhoz többször visszatért előadása során,
hangsúlyozva: mindegy, hogy jobbnak vagy rosszabbnak gondoljuk-e a mai gyermekek viselkedését, ez a helyzet, amit meg kell oldani, amihez igazodni kell.
Tudományos adattal támasztotta alá, hogy a fiatalság digitális elvonási tüneteket képes produkálni 45 perc után, mert nagyjából ennyi a figyelmi és digitálistávollét-tűrőképessége. Ezért talán érdemes lehet digitális  szünettel megszakítani egy többórás edzést, így érve el, hogy a fiatal sportolók a második időszakot is hasznosan töltsék. Rendkívül lecsökkent a rövid távú memória hatékonysága is abban az értelemben, hogy egy mai átlagos általános iskolás 2 percig tárolja az új információt, egy profinak készülő utánpótláskorú csapatsportoló talán 4-ig, tehát egy félórás taktikai értekezlet alatt 8-9-szer kell elismételni az üzenetet, hogy valóban megragadjon. Hasonló kihívás az énközpontúvá vált egyéneket csapattá és a csapatszükségleteket, -célokat előtérbe helyező közösséggé kovácsolni. Továbbá meglátása szerint a jövő nem a gyerek-, hanem a szülőnevelésről fog szólni. „Mint az alternatív orvoslás: ha a gyereknek tünetei vannak, a szülővel foglalkoznak” – folytatta, és azt javasolta, hogy az egyesületek kössenek szerződést (persze nem jogi értelemben) a szülővel és a gyermekkel, amelyben tisztázzák, milyen keretrendszerben mennek majd a dolgok.

A játékos is ember
Martin Dahlin – az NHL-es Buffalo Sabres hátvédje, Rasmus Dahlin édesapja – a Frölunda alapvetéseinek bemutatásával nyitott. Ezek szerint a játékosaik 90 százaléka olyan hokigimnáziumokba jár, amilyeneket a korábbi Szakmai Napokon, a Jégkorong szakmai szemlében, illetve honlapunkon korábban bemutattunk. A cél, hogy mindenkinek segítség elérni a saját maximumát, hogy a minden évben a svéd bajnoki címet megcélzó nagycsapat keretének legalább felét saját nevelésű játékosok adják, egyben ők legyenek az NHL legfőbb európai játékosfejlesztő klubja.
Szerinte minden edzésnek a mérkőzésnél is nagyobb intenzitásúnak kell lennie, emellett figyelni kell a pontosságra, csoportként/csapatként együtt dolgozni, és megkedvelni a versenyzést. Ő is kitért arra, hogy meg kell ismerni a játékos mint embert, a személyiségét, a családi hátterét, mert ezáltal könnyebb megtalálni, amire építhetnek a fejlesztése során. Ugyanakkor kerülendő a „túledzősködés”, végső soron
bízni kell abban, hogy a jó munka megtérül és az ösztönök működni fognak.